Egyedűl ringatózom

Elringatom magam.
Ó jaj,boldoggá ringatom magam.
Nem kell nekem ahoz senki,
egyedűl is lehet ringatózni.
Ring-ring egyedűl ringatózom,
csendben elsuhan a kin mellet álmom.

Hinta-palinta,csi-csija,
alúdj,alúdj kicsi baba.
Senki nem zavarja álmodat,
hisz egyedűl vagy,egyedűl vagy.
Ring-ring egyedűl ringatózom,
csendben elsuhan a kin mellet álmom.

Ring-ring,hinta-palinta,csi-csija,
 Alúdj,alúdj szegény kicsi baba

NEKEM , MI  TESTNÉK A KENYÉR S  TAVASZI ZÁPOR FŰSZERE A FŐLDNEK,

LELKEM MIATTAD ŐRÖK HARCBAN ÉL , CSUPA FÉNY BOLDOGSÁG BÜSZKE ELMÉM

 MAJD FÉL : AZ IDŐ ELLOP ELTEMETI, CSAK AZ ENYÉM LÉGY , AZT SZERETNÉM ,

MAJD HOGY A VILÁG LÁSSA KINCSEMET, ARCOD VARÁZSA CSORDULTIG BETÖLT

  S EGY PILLANTÁSODÉRT IS SORVADOK, NINCS MÁS , NEM IS AKAROK MÁS GYÖNYÖRT, CSAK AMIT TÖLED KAPTAM S MÉG KAPOK!  

Rózya Szál….

Egy csokor rózsa ölemben ,

S most szálonként kezemben.

Itt állok sírod felett éppen,

S teszem sírod főldjébe szépen.

E szép szál rózsákat néked!

Minden szál rózsa

Most szirmát hullajtva ,

Szívem vérző könnyeit mutatja.

S reménykedve, mint a rózsa

Túl élem, hogy elhagytál te rózsa !

Ez az utolsó szál rózsa

Itt a kezemben várja

Kezed éltető melegét ujra.

Mert e rózsának te adtál életet,

S –e világban csak veled élhetet!

Halotti dal 

Esik az eső.

 Még idelent is hallani,

 ahogy aláhullnak

cseppek ezrei.

Monoton kopogás,

De mégis valahogy más,

mintha suttogás társulna hozzá.

Egy hang mely oly ismerős,

valaki ki életre hívna,

s bánatában, kedvese halála miatt

az esőhöz fohászkodik.

Reménykedik, hogy ő majd segít,

hogy bánatát hamar feledteti.

De ő csak könnyeit hullatja,

többet nem nyújthat.

S a lány a nyirkos kőre borul,

ázott haja a szemébe hull,

eljutott ama retteget kopár síkra,

ahol lelkét már az eső sem vigasztalja.

Sötét Angyal (1.rész) A Kísértés


"A sötétségből jöttem, a sötétség az otthonom
Bár merre járjak is, nyomomban pusztulás,
És halál jár utánam.


Magányosan járom utamat, amerre a sors kívánja
Ott vagyok mindenhol, ahol az árnyak össze sűrűsödnek
S ott vagyok mindenhol, ahol a halál közelségét érzem..."

sÍROMNÁL

"Walamikor egyszer te is fogsz majd sírni ,

Kisétálsz a temetőbe síromat megnézni.

Sírom fölött az őszi szél panaszosan zengi:

Itt nyugszik az ki weled boldog akart lenni!"

Halál és szerelem 

Nem akarok tovább élni,
Nem akarok örökké félni !
Nem akarok többet szenvedni,
Nem akarok soha szeretni !
Nem akarom h szeress,
Azt akarom h most rögtön feledj !
Akarom h folyjon a vérem,
Akarom h vágjon a késem,
Síromra fekete rózsát szeretnék,
Csak ennyi a kérésem úgyis itt a vég !

Halálom 

Szívemet egy tüske szúrja,
Lelkemet nagy gond kinozza,
Szememből fekete könny folyik,
Végig az arcomon s, eltűnik .

Ha írok kezem remeg,
Ha akarom levegőt sem veszek,
Elég volt az örökös bánatból,
Elegem van a szívemet kinzó fájdalomból.

Vérem folyik szét a földön,
Azt akarom hogy a fájdalom megöljön,
Nem akarok tovább szenvedni,
Nem akarom a boldogaságom tovább keresni ! 

Halálom éjjéig... 

Eltörött a szárnyam, nem tudok repülni,
Nem tudok ebből az átkozott világból eltünni,
Félek, hisz teljesen egyedül vagyok,
Lelkem reszket úgy érzem megfagyok.

Úgy érzem itt, hogy valami fogva tart,
Láncra vert, és a lelkembe mart.
Szívem darabokra szét esett,
S újra meg újra, lelkembe tépdesett.

Kiszeretnék jutni az örökös homályból,
Elegem van ebből a gonosz világból,
Körülöttem sötét árnyak repkednek,
A bánatból soha el nem engednek.

Tudom ők a gonoszt szolgájlák,
Az a feladatuk, hogy a lelket eltiporják,
Adjam el a lelkem, valami arra kér,
S azt hiszi, hogy nekem az semmit ér.

Csak a lelkem kell neki,
De tudom, utána a pokol lángjai közé veti.
Azért kéri, hogy újra eldobhassa,
S a reményt a szívemből elophassa.

De nem, nem adom neki az életem,
Inkább újra sírok, minden éjjelen,
S szenvedek életem végéig,
Inkább tördössék a szívem halálom éjjéig. 

Fojtogató érzés

A homály elmossa könnyem,
Szél tépdesi szívem,
Lelkem csendesen tűri,
Mert a bánat hangom elűzi.

Egy érzés torkom fojtja,
Lelkemből vércseppeim ontja,
Láncra ver, földre taszít,
S kínzó tőrrel szívembe hasít.

Szívem nem dobban többé,
Lélegzetem sem válik köddé,
Szemem világa előttem eltűnik,
Arcomra ezer meg ezer könny gyűlik.

Végleg becsukódik szemem,
S testem meg sem rezzen,
A halál szemem csókkal bezárta,
S a pokol kapuját lelkemnek kitárta...

Minden éjjel...

Minden éjjel hullik a könnyem,
Úgy érzem széttép a bánat,
Darabokra esik szét szívem,
Lelkem az életbe már belefáradt.

Minden éjjel lelkem, lelkedhez siet,
Hozzád simul, s hirtelen összetörik,
Keresem mit neked adtam, a szívem,
Megtaláltam, de az árnyak megölik.

Minden éjjel szívem újra éled, s meghal,
Eldobtál magadtól, s sírva fakadt,
Lelkem már csak gonosz, hívó szavakat hall,
S csak a vérző seb ami megmaradt.

Minden éjjel ürességet érzek,
Nem érezlek téged, s szerelmed,
Senki nem látja, hogy belül vérzek,
Lelkem is azt mondja: El kell feledned.

Minden éjjel megvetem az ágyad,
S vigyázom álmod, fogom kezed,
Két szemed álomba bágyad,
Halkan füledbe súgom: Itt vagyok veled.

Örök álom

Sokat kaptunk már az élettől,
Nem maradt több a vétkekből,
Az emlékek is szerte szaladtak,
S lelkünk szemei sírva fakadtak.

Könnyeinket a szél porba véste,
Szívünket érzelmekkel darabokra tépte,
Láthatatlan fátyollal a múltat eltemettük,
Remegő kezeinkel bánatos arcunk rejtegettük.

Reménnyel gyógyítgattuk vérző sebeinket,
Kínzó dallal ringattuk álomba kisírt szemeinket,
Felébredve rájöttünk, hogy minden elveszett,
S a boldogság csak egy örök álom lehetett...

Tépj szét...

Tépj szét, alázz meg !
Nekem ez az élet már úgysem éri meg !
Tiszta szívből szeretlek örökké,
Nekem az életben te vagy a fény.
Ez egy sötét, magányos világ,
Melyben te vagy az ki rám vigyáz.
Egyedül félek, de kérlek fogd meg a kezem,
S ha megfogtad én soha el nem engedem !

Szemem sír, s nem szól szám?

Mondanám, de ezt nem lehet,
Örökké szeret a szívem, mást nem tehet,
Szemem sír, s nem szól szám,
Tudom többé nem vársz rám.

Hallgatom a csendet, lelkem kiáltását,
S érzem fájdalom szétmarását,
Csak ülök, s várom, hogy megöljön,
Akarom, hogy végre értem egy angyal jöjjön.

Szeretném, ha repülnénk, s vinne szárnyain,
S közbe elfelejteném buta álmaim,
Elvinne oda, ahol nem fáj semmi sem,
S ahol eltűnnek a sebek lelkemen.

-Akasztófa hangulat-

Had legyek hóhér,

akit éppen akasztanak!

Önként letérdelek,

hogy tarkómhoz

fegyvert tarthassanak.

Hívom a végzetet,

de tűnjön úgy,

mintha én lennék az áldozat,

és sajnáljon mindenki,

amikor a halál elragad!

----Álmatlanság----:

Ágyamban fekszem,elkerül az álom,

Lehunyt szemeimmel hiába várom.

Kitaszítottként,remegve reméle,

Álmok nélkül én hiába élek.

Nem ég az a tűz,nincs az a tánc,

Csak erősödő fájdalom,s újabb ránc.

Szemeimet kitárva  a holdat kémlelem,

Arcodat keresem tudva,hogy vétkezem.

Kitaszítottam szép lelked kertjéből,

S csak zuhanok,mint egy kóró egy erkélyről

Miért nem érek földre?Legyen már vége!

Ne kínozzon többé az álom szépsége.

Ne szívja tüdőm az átkozott levegőt.

Felnézek ezüstölő szentségedre,sírva,

Gondolataimat rímbe írva,

remélve,hogy egyszer megtör az átok,

S lehunyt szemeimmel újra tisztán látok.

Kínzás

...Csillan a ráspoly,
ez már túl sok,
ez a téboly.
Ez csak álom lehet, ha még oly,
iszonyú is.......
Nyakig egy jeges vizű kádban,
fémes íz a szádban,
mi..mi?
A fém meglódul, recseg a csont,
az összes ideg jajong.
A sikoly a te hangod,
a reszelő megszalad,
őrült kínzód arca, ahogy izzad.
Görcsös rángatózás, vérbuborék,
forró és szúrós a szék.
Alattad olvad,
visítasz, ahogy kopik a fogad,
a színek elmosódnak.
Késpengék hasogatják a szádat,
vérző, csupasz állat,
a fogak lüktető csonkja,
a fenevad abbahagyja.
Mondanak valamit, de eltorzul,
haldokló könnye hull.
Szilánkok a szádban,
szúrják a nyelvedet,
fogaid darabjait,
öklendezve nyeled,
leállni akar csapzott szíved.
Forró tea ömlik a szádba,
a pokol ezer lángja.
Az eszmélet határán sodródva,
beleégve a kínba.
A véres ráspoly.....
Ne!.......Ne!!!!!
Hörögve, köhögve,
nyivákolva, fröcsögve...........
...................................
Papiros előtted,
valamit ráírtak.
Szemed hályogos, nem látod,
fölötted fém csillog..............
reszketve aláírod..................

Gonosz szerelem

Imádom a szemét, a kezét, a haját.
Imádom az egész testét, s minden mozdulatát.
Ha tehetném, mindig vele lennék,
De mégis attól félek, talán valami rosszat cselekednék.
Mikor ránézek, valami vad érzés tör rám,
De ez nem a szerelem, hanem valami egészen más.
Nem tudom, mi történik most velem!?
Talán a másik, gyilkos énem bújt elő belőlem.
Most legszívesebben azonnal nekiugranék
S kivájnám két gyönyörü zöld szemét,
Felvágnám a mellkasát, s kitépném a szivét,
Hogy soha ne lehessen már senki másé, csak az enyém.
Majd vérében csendben megfürdenék,

S nem éreznék semmi mást, csak a megkönnyebbülést.

Végül egy utolsó csókot adnék élettelen arcára

S fülébe súgnám: "Mindennél jobban imádlak!"
És hagynék mellette egy sárga rózsát,
Hogy mindenki tudja, itt a gonosz, de szerelmes lány járt

Vérem bosszúja

Mindenki átvert, és tőled sem vártam mást,
Mégis megszenvedtem bűnöd, az árulást.
"Én tudnálak szeretni!" - mondtad egyszer nekem,
Azóta is vérzik fájó, felszaggatott sebem.
Minden hazugságod tőrt döfött a szívembe,
Belevágtad, megforgattad, hadd szúrjon még mélyebbre!
És csak ömlött, folyt belőle vérem sötét áradása,
Összeolvadt könnyeimmel: fájdalmam megtagadása.
Sosem forrt be igazán gennytől nedves sebem,
A dühöngő vér nem felejti, hogy mit tettél velem.
Álmaidban is kísértlek, mint meggyilkolt áldozat,
Felriadva vér borítja halott-hideg ágyadat.
Könnyes arcom nem felejted, szemed előtt lebeg,
Mint látomás, a kárhozott lélek mindig ott lesz veled.
Suttogásom füledben zúg, hallod, ahogy zokogok,
Érzed testem forróságát, mit őrjöngő láz okozott...
Halott vagyok, ki mégis él, és ez szörnyűbb a halálnál,
Egyedül lenni egy hideg világban, ez az, ami igazán fáj.
A magány gyászleple éjfeketén rám borult, és betakart,
Vérző sebem beterítette, de a vérzés elállni nem akart.
Könnyem, véremmel egybefolyva, hatalmas folyammá válik,
Mely zúg, dühöng, pusztítva mindent; mit semmi meg nem állít.
Elborítja a világot, mely meghal, mint a szerelem,
Belőlem zúg, engem emészt fel, s közben elvérzek csendesen...

Démoni szív

Lelkemet ha árnyék nyomja,
S kiűz végtelen vadonba,
Vadként bújok bokor alatt,
Rejtezem ha vándor halad,
Vackom hagyom s megyek tovább,
Démonom hajt egyre alább,
Valóságtól elszakadva,
Járok sötétség-vadonba,
Démon annak minden vadja,
sötét szívem befogadja.

A gyűlölet rózsái

Szépek vagytok. Szebbet talán még soha nem is láttam,
Kőkereszt tövében virítottatok, mikor éjjelen arra jártam.
Kezdetben csak távolról figyeltem eleven, sötét bájaitokat,
Néztem, ahogy a hold egyre jobban nyújtja fekete árnyaitokat.

Aztán, amikor lelkem már nem bírta elviselni szépségeteket,
Dübörgő szívvel odarohantam, és mind eltiportalak benneteket!
Remegő kézzel szorítottam szirmaitokat, melyek még ártatlanok,
Gyűlöltelek, mert ártatlan én már réges-régen nem vagyok!

De hirtelen megálltam, mikor valami mélyen összetört bennem,
Néztem a ti véretektől vörös kezem, s rájöttem, mit tettem.
Fájt a szívem, s zokogva térdeltem üres, csonka testetek láttán,
De ti nem vádoltatok meg, csak feküdtetek a földön árván.

Felnéztem, s a kereszt feketén, gyűlölködve nézett le rám,
Hiába is kérném, tudom, hogy nem hallaná meg az imám.
Nem bírtam elviselni szemrehányó körvonalát az éjszakában,
Felvettelek titeket, s elfutottunk, had álljon ott magában.

S most itt vagyunk; csendesen pihentek puha vánkosomon,
Nézlek titeket áhítattal, s gyarló szívemmel mellétek kívánkozom.
Bűnös vagyok, szűziesen tiszta véretek kezemről le nem moshatom,
De ti tudjátok, hogy mindezt szennyes lelkemmel jóvátenni akarom.

Aljas gyilkosként köztetek feküdve angyalok bocsánatát kérem,
Nem is érzem a fájdalmat, mikor fehér bőrömbe mártom késem.
Most már tisztátalan sötét vérem szennyes áldozatként a tietek,
Bocsánatra várva itt fogok örökre feküdni halkan veletek.

Vérnász

Az éjszaka holdja ásít ránk
Itt a végtelen mozdulatlanságban
Körbefordul s önmagába ránt
S lassan olvad a vérpatak a számban

Ne félj: kezemben tartom szívedet
Megőrzöm én e végső pillanat során
Mint lelked emlékét nézem arcbőrödet
Mosolygok s mosolyogsz talán

Mellemre vonlak én szép Szerelmem
Vöröslő húskupac vagy itt körül
Gyöngyházként ragyog szemed szememben
Rám mered beled gőzölgő halma közül

Síkos vagyok érzed-e még Drága?
Véredben fürdöm itt e hűs helyen
Édes az ízed, fogam ha húsod vágja
Karmazsin csíkok kígyóznak testemen

Emitt hajadnak csapzott foltja látszik
Csontjaidból emelt emlékkupoládon
Nyelvem bordáidon húst kutatva játszik
Meztelen karjaid karjaimba zárom

Így ülök csendben nem mozdul a hold sem
Gyönyörbe fagyott az éj s a csillagok
Eggyé váltak mint ahogy mi ketten
Őrizlek, vigyázlak mert te én vagyok

Megőrültem

Jöjjetek démonok. Jöjjetek árnyak.
Ébren vagyok, tárt karokkal várlak.
Őrült vagyok, kit az ég villámcsapásként adott,
A világ magából kizárt és mindenki elhagyott.
Csepegjen arcomba alvadt vér!!!
Rúgj csak testembe, hisz többé semmit sem ér!
Ordítok, üvöltök, ereim felrepednek,
Túlsikoltom hangját síró szellemeknek.
Szétvetett lábaim térdben elgyöngültek,
Nem bírják már súlyát egy ilyen őrültnek.
Jéghideg ujjaim fojtón görbülnek össze,
Ha bárki most hozzám idejönne...
Őrület felsőfokon, határtalan kínok,
Gyűlölve mindenkit, könnyezve írok,
Nem tudhatom, hogy hová fajulhat
Pillanata a jelennek, emléke a múltnak,
De... Elárultak! Rámtört minden féreg,
Ki kívülről ártatlan, bár benne él a méreg,
Amivel megfertőzhető bármi, a lélek, a test-
Küldd rám csillagaid, némán figyelő est!
Forró remegésem csillapíthatatlan,
Hiába minden, végleg ittragadtam...
A vad fájdalom, gyilkos düh elpárolgott.
És... A változás néma könnyeket hozott.
Gőzölgő, sós cseppek simítják arcom.
Ismét elvesztettem örök, őrült harcom.
És megint csak itt suttog a kis hang bennem:
- Kikaptál, te pancser! Saját magad ellen... -

Gothic Girl III.

Sárga
Holdkorong
Nézz le rád
S te csak
Állsz
Lehunyod szemed
Megcsókol a szél
Hajadba túr
Mint olcsó szerető
A hideg átölel
Megborzongsz
Körötted jelek
Mozdulatlan állsz
A halandóság
kertjében
Menekülsz?
Bőröd
fehér márvány
Hideg
Mint a sírkövek
Körötted
Holló ríkolt
Csipkés tornyok
Felett nézz a hold
Testedben kéj
Szeretkezik az éj
Lelkedben kín
Halni vágy a lét
Menekülj?
Rab vagy
Magad rabja
Az éj rabja
A lét rabja
Pihenj le
Feküdj el
Aludj
Merülj el
Sírod lesz
Az éj

Gothic Girl II.

Gótikus lány
Élsz-e még?
A lét, fáradt ajkú
Halk szavát
Hallod-e még?
Láthatod a láthatatlant,
A sírokon táncolva
Nehéz szívvel.
Életed minden egyes nap:
Darabokra hullik...

Hátborzongató
Magányos
Közel vagy a halálához.
Pengéid véresek.
Fehér hegek:
Keresztre feszítettek
Megfeszültél
Meghalnál?

Ajkadból
Melledre vér
Csordul.
Önön véred,
Halálod.
Másként
Nem élhetsz.

Sötétség jegyese
Bársony fodrokban
Haldokolva.
Érzelmek viharában.
Nappalok tüzében,
Gyertyád fényében.
Nem élhetsz?

Nem, teheted!
Nem mehetsz!
Nem engedlek!
Szenvedj!
Mint én!
Érted!
Érted?

Élj! Virrassz!
Kísérts!
Érezz!
Élj
Éj, éj után!
Sóhajok földjén,
Ködös éjszakán.

Vétkezz-mint én!
Érezz-mint én!
Érezz-hadd fájjon!
Légy ember!
Érző lélek.
Sírj! Zokogj!
Fogd kezem!
Karmolj belém,
Csak ne menj!

Bíbor és bársony,
Gyertyák és füstölők.
Kőcsipkék és éjjelek.
És én...
Rád várnak.
Romjaidon új élet
Fakad.
Halkan suttogj.
Kelj fel.

Gyere, várok rád!
Csak a Hold fénye
Érinthet?
Márvány bőrödön
Forró kezem.
Fagyot lehel ajkad.
De nem hagylak!
Élj! Lélegezz!
Érezz! Szeress!
Hagyd, hadd fájjon
A lét, fáradt ajkú
Halk szava.

Földi pokol

Az ég dörög
A kín röhög
Merő sötétség a város
A szél süvölt
Az én üvölt
Velem a semmi határos

Felhő szakad
Folyó dagad
Lelkemet elönti a sár
A genny fakad
Romon szalad
Életet s házat visz az ár

Megint esik
Hollók lesik
Elöntött földön a dögöt
Nem feledik
Hírül viszik
Látják bennünk az ördögöt

Gothic lány

A kopasz fák közt,
Mélybíbor alkony
Csorog le
Sötét szemeidre.

Éjszakákon át
Illatos füstben,
Néhány gyertyaláng
Lustán imbolyog,

E. A. Poe és holló,
Különös versek.
Hosszú éjszakák
Halk szava füleidben.

Fehér bőröd
Mint hideg márvány,
Melyet a nap fénye
Sosem melegíthet.

Rózsa ablakok,
Gótikus ívű tornyok.
Kőcsipkék, kőangyalok.
A temető fenséges csendje.

Te látod - a láthatatlant,
Mikor az éj táncba hív.
Mikor az eső táncol
A hideg sírboltokon.

S a világ - nem ért,
Csak érthetetlen néz.
Falat építesz magad
S világod köré.

S magányos óráidban
A sötétségbe mélyedsz,
Mely óvón körbefon,
Magába ringat.

Néha, mikor úgy érzed
Ellened fordul már minden,
Néha, kéklő ereidet
Éhes pengékkel vagdosod.

Hegek fehérlenek kezeden,
S friss vér csordul
Soha be nem gyógyuló
Égő lelkeden.

Sötétség ékszere!
Borotva élen járod táncod!
Nem értenek meg: sírsz,
Vágsz, sötétségbe fordulsz.

A sötétségbe menekülsz,
Mert a fény széttép?
Kár siettetni a véget...
Egy nap úgyis oda kerülsz...

Óh, gothic lány...
Nem vagy egyedül...
Más is járja véres táncát,
Ne menekülj...

Szertartás

Hatókörét megrajzolják
Varázsszerrel körberakják
Vadláb, agyar, tollak, kövek
Áldozatnak hosszú cövek

Máglyák égnek körös-körül
Sátán lelkük ennek örül
Kőrakáson csontok sorba
Hívó jelek lenn a porban

Peregnek a dobok végre
Kábán figyelnek az égre
Extázisban táncot ropnak
Egy-egy jelet tűzbe dobnak

Áldozat, ki gyenge, sápadt
Vértől szédül, füsttől bágyadt
Körbe fogják, felnégyelik
Tűzbe dobják, elégetik

Messze űzik szellem lelkét
Szerteszórják hamu testét
Vad tivornya, örömmámor
Szertartással zárt a tábor

A pókhálóban

Porcelánpókok porcot szaggatva
szövögetik kemény hálóikat
Borotvapenge csápok ezrei
rágják, rágják a feszes, elhalt húst

Hideg fémcsikorgás a csontok
meszes-velős oszlop cölöpjein
Élettelen izomkötegek kígyói
tekergőznek a bűzös sötétben

A feltépett erek összetörik
a valóság páráshideg tükrét
Üveget karcol, üveghúsba vág
tükörszerv törik vérszilánkokra

A fájdalom kis rovarlényei
a porcelánhálóban vergődnek
Lárvasikolyaikat elnyeli
a levegő hömpölygő tajtéka

És ahogy recsegve elszakadnak
a törékeny kerámia szállak
A sebzett, kényszerfeledésbe zárt
fájdalmak szabaddá válnak... ismét

Beléjük kap egy szél
s árnycsomóvá dagasztja őket.

Boszorkánykör

Jöjj, Démon
Ha hívlak,
Égess el,
Nekem ez a test,
Már nem kell
Jöjj, Démon,
Ha hívlak
Édes-bűnös vágy
Éget érted
Égess el,
Áldozz fel,
Nekem ez a test,
Már nem kell
Jöjj, Démon,
Ha hívlak
Vigyél magaddal,
A Te hazádba,
Hol az álmok laknak
Égess el,
Áldozz fel,
Nekem ez a test,
Már nem kell

Samhain éjjele…
Hűvös a Hold szele…
Pogánykörbe,
Varázsködbe
Belépsz-e?
Merész e vágy?
Nem az,
Csak helytelen,
De épp a bűne miatt
Kell nekem

Jöjj, én Lordom
Hívlak,
Égess el,
Áldozz fel,
A Pogánykörben várlak
Hogy együtt égjünk
Kerridwen katlanában…



Káin ébredése

Káint megjelölte az Úr
Kivetette a föld magából
Vethet, de nem arathat
Mindent elvett tőle
Az ösztönön kívül

Pusztában búsan bolyongva
Káromolja az Urat
Jelet visel homlokán
Nem leli az utat

Jön az Éj, a puha lelkű
Eljő Lilith, a puhaléptű
Fejére teszi kezét
Felajánlja vérét
Káin új jelet kap:
A halhatatlanét.
Ősi rítus, ősi szenvedély
Dobol a vér, a vér, a vér…

Virrad. "Hol vagy bűnös lélek?"
Raphael így kiált.
Káin, éppen ébred.
Nem, köszöni;
Nem kéri a halált!

Új jellel homlokán
Új szentírás nyomdokán
Vámpírokat teremt
Kiket vére éltet,
S egy új Rend…
Jaj, az Úr seregének…!

Nox

Szédítő szerelem
A mosolyom - halvány
Két pici, tűhegyes fog
A halálom - tévedés
Sárgán izzó szemek
A magányom - szenvedés
Fehér bőr
Utam egyedül járom
Kőkoporsó
És fehéren izzó láng az álmom


Lidércfény

Lobogó lidércláng hívogat
Életbe-halálba
Lobogó lidércláng csalogat
Az életen túli világba.
Szívem is lángra lobbant
Őt pillantva, csak egy percre meg
Gyönyörű, sudár hajadon - ott Túl:
Lobogó lidércláng, haja
Szeme sötét, mint az éjszaka…
Áttörtem, áthágtam a Kaput,
Érte, a tündefényért,
De, ó, ebben a világban
Ő a lehunyt szemeit soha nem nyitja fel
Teste mozdulatlan
Hiába hívom, szólongatom:
Lidércláng, én szerelmem
Jöjj vissza hozzám!
Lidércláng, én életem
Nyisd fel sötét-éjszemeidet
De csak sóhajtását hallom;
Csak a hangját hallom:

Én már örökre veled maradok
Szívedben-agyadban
Már örökké ott leszek,
Ahol a lelked van…

Nem fáj már semmi
Nem érzek semmit
Csak a sötétséget látom;
Lámpással kezemben, a mocsár felé,
De:
Nem ég ott már semmi láng
S együtt süllyedünk alá…
Lidércláng, én kedvesem,
Elhoztad nekem a Halált.


A rítus

Még! Még! Még!
Hadd halljam hörgésedet,
Szerelembe oltott kínjaidat
Hadd halljam halálsikolyaidat;
Fogaim húsodba marnak
Torkomon át áramlik
Bíbor folyama az Életitalnak

Enyém a véred
Enyém a lelked
Enyém életed
S enyém - halálod is immár
De újra visszakapnád
Hogyha te is innál
Véremből, mely az Ősöktől való.

Pogány rítus ez, melyet még halandó
Át nem élt soha
Akarod?
Habozhatsz egy pillanatig még;
Aztán a Halálnak adlak,
S hűlő testedet, elfedi a moha.

Igézés

Szemeid csak engem lássanak
Szád, csak engem csókoljon
Tested forrjon össze az enyémmel
De szerelmet nem adok
De szerelmet nem kapok
Ölelkezünk…
Néma kőszobrok a Hold fénye alatt…

Rózsa

Mit gondolsz e szó hallatán?
Milyen gyönyörű ez a virág.
Csak azok a tövisek ne lennének.
Ha választasz, ezt adod szerelmednek.

Én azonban nem ezt gondolom…
Milyen jól mutatna a csuklómon.
Vérben áztatva mindkét karomon.
Jó mélyen és majd meghalok.

Mire eltemetnek, beheged.
S majd szépen díszelegne.
De „szeretteim” eltakarnák.
Milyen egy csúf látvány.

Ha nem lenne elég a halálhoz
Én magam hagynám szabadon.
Nem érdekelne a sok ember
Ki lenézően, csak rám lesne.

Félnének attól, amit tettem.
De nem törődnék én vele.
Had lássa az utcán mindenki.
Nem voltam gyáva megtenni.

Ez a virág élesen jelképezné.
Kegyetlen életem szörnyű terhét.
Minden egyes perc szenvedését.
És vérben ázva, a menekülést. 

Éjben élek

Ha nappal vársz
Rám, nem találsz
Sötétben élek
Fényre nem lépek.

Boldog az éjben
A menedékemben
Senkit nem várok
Majd megtaláltok.

Szemem az éjjé
Szívem a sötétségé
Lelkem a síroké
Testem a temetőé.

Engem ne keress
Nem érdemes
Mert elvesztem
Testemet leled.

Menj végre el
Ide többé ne gyere
Mert elmentem,
Elmenekültem.

Könnyeket ne ejts
Értem nem kell
Mert nem érdemlem
Ég veled kedvesem.

Álmatlanság:

Ágyamban fekszem, elkerül az álom,
Lehunyt szemeimmel hiába várom.
Kitaszítottként, remegve remélek,
Álmok nélkül én hiába élek.
Nem ég az a tűz, nincs az a tánc,
Csak erősödő fájdalom, s újabb ránc.
Szemeimet kitárva a holdat kémlelem,
Arcodat keresem tudva, hogy vétkezem.
Kitaszítattam szép lelked kertjéből,
S csak zuhanok, mint egy kóró az erkényről.
Miért nem érek földre? Legyen már vége!
Ne kínozzon többé az álom szépsége.
Ne szívja tüdőm az átkozott levegőt,
Szemem előtt lássam a legősibb legelőt.
Felnézek ezüstlő szentségedre, sírva,
Gondolataimat rímbe írva,
remélve, hogy egyszer megtör az átok,
S lehunnyt szemeimmel újra tisztán látok.

Kínzó sebek borítanak
Nemcsak a szív fáj,
Hanem minden;
Mely elkezdett élni bennem

Sötét útnak
Kanyarogva vége
Eltévedtem,
Másfelé mentem,
Elvesztem örökre.

Visszamenni
Már soha többé
Nem tudok;
Ott ragadtam,
Ahova jutottam:
Börtönöm ajtajára
Hatalmasat sújtottam.
Zárva volt az, hiába..
Bent ragadtam,
De ugye csak mára?

Foglya vagyok
A Világnak
Az is maradok;
Bűnös lelkem elvegyülve
Milliónyi lélek közt.

Rájövök lassan..
A Pokolba érkeztem;
Nem csoda,
Hisz éltem során
Rengeteget vétkeztem.

Belenyugszom
A Sors utáni Sorsba..
Az Ő társa vagyok
Örökre és Mindig.

Nem tudnám már
Elhagyni soha,
Mert szívem láncca maraszttal,
Mit Tőle kaptam:
Az a MINDEN,
Egy cseppnyi magaszttal.

Merre tartasz vándor?

Merre tartasz vándor?
Merre fúj a szél?
Merre tartasz vándor?
Merre van a vár, s a rét?
Merre tartasz vándor?
El tudod hozni szerelmem hírét?
Merre tartasz vándor?
Hallod ott majd a madarak énekét?
Merre tartasz vándor?
Ahol nincs se sír, se lét?

Merre tartasz vándor?
Vigyél magaddal!
Merre tartasz vándor?
Ne hagyj magamra!
Merre tartasz vándor?
Repíts fel a magasba!
Merre tartasz vándor?
Ne engedj lehullni a porba!
Merre tartasz vándor?
Vigyél oda kérlek magaddal!

"Az öngyilkosság csúf dolog,
Mégis néha jó,
Ha az Úr házában jártál,
Azt hiszem, neked való!"

Egyedűl a világ ellen

Te rohadt dög,

hogy mersz olyankor mosolyogni,

mikor fejem fölött fájdalom dörög,

s pusztitó villám készűl belémcsapni?

Hogy mersz olyankor mosolyogni?

Te giccses,feltünésre vágyó nap,

hogy mersz olyankor melegiteni,

mikor szipákoló életemre piócák tapadnak,

s életerőm akarják kiszivni?

Hogy mersz olyankor melegiteni?

Te bénán szálló, sivitozó ének,

hogy mersz olyankor dalólni,

mikór lefóráznak az essőcseppek,

s a szél,szemeim,fogaim fujja ki?

Hogy mersz olyankor dalólni ?

Te gonoszság petéje,fránya gyermek,

hogy mersz olyankor ópiumos mámorral játcani,

mikór engem a bitóra visznek

kiszolgáltatva a csodás emberiségnek?

Hogy mersz olyankor ópiumos mámorral játcani? 

. 

Ess essőcsep..

.

Ess essőcsep

ess neki a földnek

s verd jól össze

verd ki belőle

azt amit tett

amit tett az embernek

.

Ess essőcsepp

ess neki a földnek

megalázott minket

gyáván az embereket

eszközei a természetnek

segitsetek.

.

Ess essőcsepp

ess neki a földnek

s havaddal,jegeddel

mocskos vizeddel

hoz létre fekete sarat

s abba folycsad.

.

Ess essőcsepp

ess neki a földnek

s rá száz ütést mérjél

mintha fájó vessző lennél

vagy forró tű módjára

hasits a húsába.

.

Ess essőcsepp

ess neki a földnek

s verd jól össze

verd ki belőle

azt amit tett

amit tett az embernek.

Sötét volt...

.

Üvöltés:őrültek hangversenye.

Szivárványos vér:öngyilkosok összejövetele.

Szépség:kék szemű ördögök.

Szerelem:egymást marcangoló dögök.

.

Gyertyaláng,bár égő koporsóvá válnál.
Könnycsepp,bár megfolytanál.

Anyám,iszonyúan fáj szereteted.
Öcsém,utáltál,mért nem öltél meg.

 .

Dadogok,irnék,de képtelen vagyok.
Amputálva gyertyalángba bámulok.
Sántitó szavak,agyat marcangoló zene,
béna,vegödő elme.

.

Csámcsogás,arcomba köhögés,
fülpiszálás,cipőre köpés.

Görcsös halgatás,őrült zsenialitás,
néma szivből előtörő sikoltás.

.

Embertelenűl halgatok vagy orditok,
nem haljátok,persze,hogy nem haljátok.
Senki nem ért meg,

senkit nem értek...........

Elindulok,elindulok...

Egyszer majd egy hosszú útra indulok,
hogy megtaláljam azt a Másikat,
kit valahol, valamikor, világi szabályok,
szivemről  groteszkűl leszakitottak.
Elindulok,elindulok, hosszú útra indulok,
megtalállak vagy meghalok.

Egyszer eljön majd az a csodás nap
mikor reményekkel teli zsebbel útra kelek,
s szomjazó vágyammal,nekimegyek a világnak,
s felkutatom a szerelmi lidérc fényeket.
Elindulok,elindulok, hosszú útra indulok,
megtalállak vagy meghalok.

De addig csak nyűg a sivár világ,
hallod,te titkok ködébe burkolózó Másik?!
Kerzsd te is hát léted tartalmát,
hátha szivűnk fénye,szivárvány alatt találkozik.
Elindulok,elindulok, hosszú útra indulok,
megtalállak vagy meghalok.

                                                                                    Reménytelenűl

Ajtók,falak,mocskos,repedt ablakok,
halkassátok mily keservesen nyomorúltúl jajgatok.
Nekem már csak ez maradt,
hogy a süket  semminek panaszoljam bánatomat.
Árva könnyeimet magam itatom fell,
sirásom csak a szendergő csendet ébreszti fel.

Ugyanmár!Hit, költészet, álmok,ez mind nem elég,
rokon nyomorék kell,kinek foghatom kezét,
kinek nyakába borúlhatok,
s végeérhetlenűl bánatosan zokoghatok.
De egyedűl vagyok,senkim sincsen,
na ehez szólj hozzá te nagy Isten!

Fiatal vagyok,az élet rajtam élesiti kését,
s nincs,nincs meleg sziv,melybe dideregve bujhatnék.
Egyedűl kell álnom hóban,fagyban,
egyedűl kell áznom savas viharban.
S én ázok,fázok,magánytól reszketek,

s ti sose láttok,sose hallotok emberek. 

Egyedűl ringatózom

Elringatom magam.
Ó jaj,boldoggá ringatom magam.
Nem kell nekem ahoz senki,
egyedűl is lehet ringatózni.
Ring-ring egyedűl ringatózom,
csendben elsuhan a kin mellet álmom.

Hinta-palinta,csi-csija,
alúdj,alúdj kicsi baba.
Senki nem zavarja álmodat,
hisz egyedűl vagy,egyedűl vagy.
Ring-ring egyedűl ringatózom,
csendben elsuhan a kin mellet álmom.

Ring-ring,hinta-palinta,csi-csija,
 Alúdj,alúdj szegény kicsi baba   

Rózya Szál….

Egy csokor rózsa ölemben ,

S most szálonként kezemben.

Itt állok sírod felett éppen,

S teszem sírod főldjébe szépen.

E szép szál rózsákat néked!

Minden szál rózsa

Most szirmát hullajtva ,

Szívem vérző könnyeit mutatja.

S reménykedve, mint a rózsa

Túl élem, hogy elhagytál te rózsa !

Ez az utolsó szál rózsa

Itt a kezemben várja

Kezed éltető melegét ujra.

Mert e rózsának te adtál életet,

S –e világban csak veled élhetet!

  MÁS

Ha forrósodnod kell, forrósodj a napon.

Ha csalnod kell, csapd be a gyomrod.

Ha sírnod kell, sírj az örömtől.

Ha hazudnod kell, hazudj az életkorodról.

Ha lopnod kell, lopj egy csókot.

Ha veszítened kell, veszítsd el a félelmed.

Ha éhes vagy, légy szeretetre éhes.

Ha azt kívánod, hogy boldog légy, kívánd ezt minden nap..

/ PABLO NERUDA /

MÁS 

Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!

Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!

Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!

Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!

Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!

/Frank OUTLAW/